A hosszú vereség

A jenaleenardella.com jóvoltából

- Éreztem a lélegzetem illatát a bandanna ellen. Kipróbáltam a számat, hogy megvédjem magam a porral teli levegőtől, de a torkom még mindig fájt a légzésétől. A talaj megrázta a hajamat, a szemöldököm pedig száraz volt, mint a papír. Az ENSZ Land Cruiser rádióantennáival a határtalan égbe tántorodva, jobbon utolért minket, és felrúgott egy porszálat az útról. Összetekertem az utolsó rést az ablakon, de a szellőzőnyílásokon tovább folyt a por. Páviánok kíváncsian figyeltek minket az útszélről.

Hárman szorongva ültünk egy dupla vezetőfülke hátsó ülésén. Izzadt hátunk a vinil padra tapadt, amikor áthajtottunk egy hidat a rohanó Nílus folyón a Lira nevű hely felé. Véget nem érő utat tettünk meg a tennessee-i Nashville-től Kampala Ugandán át, majd öt órán keresztül észak felé egy erőszak és félelem generációja által jellemzett régión keresztül. 2005 volt, csaknem húsz év, mióta az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) megkezdte a gerillaháborút Uganda északi részén - portyázni falvakban, elfogni a gyerekeket és megerőszakolni a nőket.

Fékek. Fékek. Fékek!

Katonai egyenruhás férfiak jelennek meg az előtte lévő úton, fegyverek mutattak a teherautónkra. Amint megálltunk, egy vezető megközelítette a vezető ablakát, és három másik AK-47-es férfi vette körül az autót. Dühösek voltak, és olyasmit kérdeztek a sofőrünktől, amit nem értünk. Válasza láthatóan nem volt kielégítő számukra. Intettek neki, hogy szálljon ki a járműből.

- Ma nem - válaszolta Vincent barátunk az utasülésről.

- Vannak látogatóink.

Az ablakon belül a fegyveresek meglátták Edwardot, ugandai kollégánkat és Joel barátomat, engem, húszas éveink elején járó fehér amerikaiakat.

Nem tudom, hogy kerültem ide, gondoltam, de tudom, hogy hibáztam, lehunytam a szemem az egyre növekvő hányinger ellen.

Több beszélgetés. Dühös tárgyalás. Aztán éreztem, hogy újra mozogni kezdünk. Kinyitottam a szemem, és kinéztem a hátsó ablakon, és láttam, hogy a katonák integetnek, nevetnek rajtunk.

- Mit akartak? - kérdeztem, ismét lélegezve a poros levegőt.

- Megvesztegetés - mondta Edward. 'Azt gondolták, ha eléggé meg tudnak rémíteni minket, megtérítjük őket.'

- De ilyet nem tennénk - tette hozzá Vincent. - Ők a gyávák.

Ahogy tovább haladtunk a porban és a forróságban, a katonák továbbra is szegélyezték az utakat, én is gyávának éreztem magam.

Joel és én ott jártunk, hogy meglátogassuk Lira kisvárosát, ahol több mint ezer ember élt a belső menekültek táborában. Alakuló szervezetünk, a Blood: Water Mission elküldött minket Edward és Vincent kútfúrási műveletébe, hogy kísérleti projektként tíz tiszta vizes kutat építhessenek Lirában. Ez volt a lehetőségünk, hogy lássuk a már elvégzetteket, és ellátogathassunk a táborokba, ahol további előrelépés szükséges.

Végül elértük Lira külterületét, ahol a rögtönzött menedékházak az út sietve megépített kunyhóinak mindkét oldalát sárral és botokkal falaknak, nádtetőket és tetőket tarolják. Abban a pillanatban, amikor befordultunk a táborba, tömegek vették körül járművünket. Joel és én gyerekek, csirkék és kecskék rohanása közepette szálltunk ki.

(Ezer kút, xiii-xiv)

Jena Lee Nardella a Blood: Water-t szenvedélyes, idealista és ártatlan 21 éves nőként kezdte, aki úgy gondolta, hogy hatalma van a világ megmentésére. Az álmaért folytatott küzdelem során felmerülő tanulságok a legegyszerűbbek, legtisztábbak, legvetőbbek és mégis a legalapvetőbb igazságok. Ebben a Thousand Wells könyvben bemutat bennünket egy koncepciónak, amely a Hosszú vereség nevet viseli, olyan csatát, amelyet nem lehet megnyerni, de amelyben mindenképpen részt kell vennünk.